Mi van az arctalan kommentelő fejében?

Odaszúr, aztán eltűnik. Ismered ezt a kommentelőtípust?

Nem azt, aki nem ért egyet veled, még csak nem is azt, aki vitatkozni jön a csatornádra, de közben elveszíti a türelmét és átmegy személyeskedőbe. Annak is megvan a maga lélektana, de most nem rá gondolok, hanem arra, aki megérkezik egy videó vagy poszt alá – sokszor név és arc nélkül –, odanyom valami sértőt, majd eltűnik. Nem érvel, nem kérdez, nem reagál a válaszra; általában soha többé nem is látod.

Na, ez a jelenség kezdett el engem mostanában nagyon érdekelni.

Kommunikációs szempontból ugyanis kifejezetten izgalmas, hiszen ha valaki kommunikálni akarna velünk, elvileg számít arra, hogy válaszolunk is neki. Ha ráadásul vitázni akarna, szüksége van hozzá a másik félre, ha pedig még meg is akarna győzni bennünket valamiről, érvelnie is kellene.

De mi történik akkor, ha valaki csak beszól és lelép? Vajon tényleg nem érdekli a reakció? Tényleg nem izgatja, mit kezd a sértésével a másik fél? Hogy van ez?

Utána is jártam a jelenség mögött meghúzódó lehetséges pszichológiai mechanizmusoknak, és sokkal érdekesebb információkra bukkantam annál, mint hogy „az interneten sok a bunkó”.

Lehet, hogy nem is akar kommunikálni

Az első lehetséges magyarázat az, hogy egy ilyen komment nem a klasszikus értelemben vett kommunikáció része, sokkal inkább tekinthető egyfajta cselekvésnek, amely valamilyen belső funkciót tölt be.

Valaki, mondjuk, meglát egy tartalmat. Az kivált belőle valamilyen érzelmet – dühöt, frusztrációt, sértettséget, fenyegetettséget, irigységet, ellenszenvet, vagy csak egyszerűen irritálja –, ami miatt kellemetlen belső állapotba kerül, és ezzel kezdenie kell valamit.

Az egyik megoldása az lehetne, hogy él az önszabályozással, azaz végiggondolja, miért bosszantja ennyire az, amit lát. Utána szépen eldönti, hogy tényleg van-e értelme reagálnia; ha igen, megfogalmazza az ellenvéleményét, ha pedig nem, továbbgörget.

Mivel azonban ez a folyamat időt és némi önreflexiót követel, ott a sokkal gyorsabb lehetőség is: leértékeli azt, aki kiváltotta belőle ezt az érzést.

„Hülye vagy.”

„Ronda vagy.”

„Kit érdekel, mit gondolsz?”

„Keress inkább magadnak egy férfit/nőt.”

Elküldi, és már megy is tovább.

Ha a cselekvés után csökken benne a feszültség és megjelenik valamiféle elégtétel vagy fölényérzés, akkor a kommentje már elvégezhette a feladatát, ezért nincs feltétlenül szüksége válaszra. Sőt, bizonyos esetekben a válasz már meg is zavarná ezt az egészet.

---

Aki ítéletet mond, az egy pillanatra föléd kerülhet

Nézzük meg a további lehetséges magyarázatokat.

A személyeskedő kommentek jelentős része kommunikációs szempontból azért érdekes, mert gyakran nem a tartalmat minősíti, hanem magát az embert, aki azt a tartalmat gyártotta.

Mert mit is mond egy ilyen ember? Nem azt, hogy „ezzel azért nem értek egyet, mert…”, hanem azt, hogy te ostoba, ronda, öreg, frusztrált, sikertelen vagy magányos illető vagy.

Ez első látásra egyszerű sértegetésnek tűnik, közben azonban létrejön egy sajátos helyzet: lesz valaki, aki értékel, és valaki, akit értékelnek; lesz valaki, aki ítéletet mond, és valaki, akiről ítéletet mondanak.

A kommentelő ezzel teremthet magának néhány másodperces fölérendelt pozíciót, hiszen ő mondja meg, mennyit érsz, mennyire vagy vonzó, intelligens, sikeres vagy egyáltalán arra érdemes, hogy megszólalj.

Ehhez nem kell ténylegesen magasabb státuszban lennie nálad, elég létrehoznia egy képzeletbeli hierarchiát. Hogy pontosan miért lehet erre szüksége, azt egy kommentből nyilván nem tudhatjuk, de az tény, hogy saját magunkat ténylegesen „feljebb emelni” nehéz munka; tanulni, teljesíteni, fejlődni, kapcsolatokat építeni, mindeközben sok-sok kudarcot is elviselni időigényes és kimerítő. A másikat lejjebb tenni a képzeletbeli ranglétrán viszont csak néhány másodpercbe kerül.

A kontroll is lehet jutalom

Van azonban további lehetséges nyereség is: a kontroll.

Gondold végig, hogy az arctalan kommentelő helyzete eleve furcsán aszimmetrikus. Ő láthat téged, láthatja az arcodat, hallhatja a hangodat, ismerheti a véleményedet, esetleg több tartalmat is megnézett már tőled, vagyis tud rólad valamennyit.

Te viszont rendszerint csak egy fantázianevet vagy szám- és betűsort és egy üres profilképet látsz.

Ő tehát egy személyt minősít úgy, hogy saját személyét kivonja a minősíthetőségből, ráadásul ő döntheti el, mikor lép be a helyzetbe, ő választhatja ki a „harcnemet”, ő küldheti el a kommentet, majd ő döntheti el azt is, hogy számára mikor érjen véget a történet.

Érted? Nagyon sok minden maradhat az ő kontrollja alatt ebben az egyoldalú „társas interakcióban”.

Csakhogy amint válaszolsz, megváltozik a játék…

Ha például megkérdezed az anyázására, hogy „Mi bosszantott fel ennyire?”, akkor az addig egyirányú minősítésből beszélgetés lesz. Aki az előbb még „bíró” volt, hirtelen olyan emberré válik, akinek a mondandójára a másik fél is reagál.

Ha visszakérdezel, rámutatsz egy ellentmondásra, sőt mások is bekapcsolódnak a kommentszekcióban, akkor már nem kizárólag ő alakítja a helyzetet. Könnyen elképzelhető tehát, hogy a kommenthagyás utáni azonnali eltűnés éppen azért kényelmes, mert így nem kell részt vennie abban, ami ezután következne.

Az internet ehhez szinte tökéletes környezetet teremt

A pszichológiában ezt online dizinhibíciónak, magyarul online gátlásvesztési hatásnak nevezik. Az anonimitás, a fizikai távolság, a szemkontaktus hiánya és a közvetlen társas következmények csökkenése miatt online könnyebben teszünk vagy mondunk olyasmit, amit személyesen nem feltétlenül tennénk.

Gondolj bele, mennyivel bonyolultabb ugyanez offline.

Odalépsz egy vadidegen emberhez az utcán, a szemébe nézel, közlöd vele, hogy ronda, ostoba vagy senkinek sem kell, majd ott maradsz előtte és látod az arcát, a reakcióját. Visszaszólhat neked, a körülöttetek állók hallanak, látnak mindent, és ők is véleményt alkotnak rólad. Ezt a társas helyzetet valahogy végig kell csinálnod…

Online viszont létezik egy fantasztikusan hatékony menekülési lehetőség, a görgetés: odaszúrok, elküldöm, lelépek. Az agresszív cselekvés esetleges pszichológiai jutalmát megkaphatom, a társas interakció „költségének” jelentős részét pedig nem kell megfizetnem.

De milyen ember csinál ilyet?

Itt nagyon könnyű lenne azt feltételezni, hogy „biztos boldogtalan”, „nincs élete”, „csak irigy”. Ezt viszont egyetlen bántó kommentből nem tudhatjuk mi sem.

A kutatások szerint bizonyos személyiségjellemzők összefügghetnek az online agresszió vagy trollkodás nagyobb valószínűségével: ilyen lehet az erősebb ellenségesség, az impulzivitás, az alacsonyabb empatikus gátlás, a dominanciaigény vagy bizonyos úgynevezett sötét személyiségvonások. Egyes embereknél maga a provokáció is jutalmazó lehet, hiszen izgalmat okozhat, megtörheti az unalmat, és akár élvezetes is lehet annak elképzelése, hogy sikerült valakit felbosszantani.

Másoknál viszont az önértékelés védelme játszhat szerepet, ám itt nem feltétlenül az alacsony önértékelés az érdekes, hanem az önértékelés törékenysége. (Ezt most igyekszem úgy elmagyarázni, hogy ne menjek át közben önjelölt pszichológusba, de kommunikációs szempontból muszáj némi szakzsargont is becsempésznem a mondandómba.)

Valaki kifejezetten sokat gondolhat magáról, ám közben nehezen viseli, ha egy információ, vélemény vagy társadalmi jelenség megkérdőjelezi az önmagáról alkotott képét. Ilyenkor a tartalom cáfolata helyett sokkal egyszerűbb lehet a beszélő hiteltelenítése.

Ha a beszélőt leostobázza, akkor nem kell azzal foglalkoznia, hogy igaza van-e az illetőnek. Ha a beszélő szerinte frusztrált, akkor nem kell végiggondolnia a tartalmát, és nem is kell érdemben kommentelnie.

A személy elleni támadás tehát akár énvédő funkciót is betölthet.

A frusztráció másik útja

Van még egy régi és jól ismert pszichológiai jelenség, az agresszió eltolása, amikor nem feltétlenül annak támadunk neki, aki vagy ami az eredeti frusztrációnkat okozta, hanem kitöltjük a dühünket máson.

A főnökünknek nem biztos, hogy visszaszólhatunk, az üres zsebünket felesleges állandóan szidni, a társadalmi státuszunknak is hiába mondanánk csúnyákat, a saját kudarcainkat pedig eleve kényelmetlen lenne elemezni. Egy vadidegennek az interneten viszont nagyon könnyű beszólni.

Ebből természetesen nem következik automatikusan, hogy minden agresszív komment mögött egy elnyomó főnök vagy egy boldogtalan házasság áll. Ennél sokkal összetettebbek vagyunk, a mechanizmus viszont létezik: a negatív belső állapot és az agresszió célpontja nem feltétlenül ugyanonnan ered.

Mi van akkor, ha beválik?

Az igazán érdekes kérdés viszont nekem az, hogy mi van akkor, ha beválik a kommentelőnek ez a feszültségcsökkentő akció, és kvázi szokássá válik nála a beszólás.

Tegyük fel, hogy valaki rendszeresen ezt a mintát követi: van valami gondja, abból kellemetlen érzése lesz, támadásba lendül, utána pedig pillanatnyilag megkönnyebbül, esetleg megéli a kontroll vagy a fölény érzését.

Ha ez újra és újra működik számára, a viselkedése megerősödhet. Az első sértő komment megírása előtt talán még megtorpant egy picit, a sokadiknál viszont már könnyebben és gyorsabban reagálhat ugyanígy.

Közben nem igazán gyakorolja azt a mintázatot, amit amúgy minden embernek szeretettel javasolnék: jön az inger, megállok, értelmezem, mi történik bennem, szabályozom az érzelmemet, végiggondolom a másik álláspontját, eldöntöm, hogy egyáltalán szükséges-e reagálnom, majd ezek szerint cselekszem.

Ha a gyors beszólás viszont újra meg újra meghozza neki a pillanatnyi megkönnyebbülést vagy elégtételt, könnyen válhat ez a kézenfekvőbb reakcióvá.

A világ tele van hülyékkel

Ha valaki eleve hajlamos mások viselkedését ellenségesen értelmezni, abban szerepet játszhat az úgynevezett ellenséges attribúciós torzítás, vagyis az a hajlam, hogy kétértelmű helyzetekben is könnyebben feltételezünk ellenséges szándékot a másikról.

Egy kétértelmű mondatot támadásnak gondolhatunk, egy eltérő véleményt provokációnak, egy társadalmi jelenségről szóló állítást pedig akár személyes sértésnek is.

Az ellenséges értelmezés és az agresszív viselkedés között a kutatások találtak kapcsolatot, azt viszont nem lehet ilyen egyszerűen kijelenteni, hogy a sok agresszív kommenteléstől valaki automatikusan egyre ellenségesebben kezdi látni a világot.

Kommunikációs szempontból viszont kialakulhat egy érdekes visszacsatolás: ha valaki gyakran értelmez másokat ellenségesen, agresszívebben reagálhat rájuk, emiatt több konfliktusa lehet, ezek pedig újabb élményeket adhatnak ahhoz, hogy úgy érezze, tényleg egy ellenséges világ veszi körül. A tapasztalatai tehát azt igazolják, hogy „az emberek hülyék”, miközben ő maga is aktívan részt vett annak a társas környezetnek a létrehozásában, amelyből ezt a következtetést levonta.

„Én csak őszinte vagyok”

Ám lehet itt még egy probléma: a legtöbben szeretnénk magunkat alapvetően tisztességes embernek látni. Az ilyen bántó, sértegető kommentelő is gondolhat így saját magára, miközben rendszeresen megaláz idegeneket az interneten, a kettőt pedig valahogyan össze kell egyeztetnie.

Az egyik lehetősége az, hogy felismeri, néha nagyon szemét módon viselkedik, és elviseli ennek kellemetlen érzelmi velejáróját. A másik, hogy talál hozzá egy olyan magyarázatot, amellyel továbbra is rendben lehet önmagával.

„Megérdemelte.”

„Aki kiteszi magát az internetre, számítson rá.”

„Ha hülyeséget beszél, ne csodálkozzon.”

„Csak őszinte vagyok.”

Ilyenkor a saját fejében megváltozhat a történet: már nem bánt valakit, hanem ő az, aki végre ki meri mondani az igazságot. Ezzel pedig újabb belső gát tűnhet el.

Az internet jó táptalaj erre is

Mint láthattad, a világháló bizonyos viselkedések ismétlését is nagyon megkönnyítheti. Ha valaki rendszeresen külső agresszióval szabályozza a saját belső állapotát, és ez rövid távon működik számára, akkor megfelelő önismeret híján könnyen rutinná válhat nála ez a reakció.

Emlékezz vissza, rövid távon és nagyon gyorsan jól működhet a képlet: feszült vagyok → beszólok → jobban érzem magam.

Ha ez sokszor beválik, legközelebb is könnyű ugyanahhoz a reakcióhoz nyúlni. Az online környezet pedig csodás színteret kínál hozzá minimális társas kockázattal, azonnali cselekvési lehetőséggel, rengeteg potenciális célponttal és viszonylag kevés következménnyel.

Ráadásul a platformok ajánlórendszerei további visszacsatolást hozhatnak létre. Ha rendszeresen időzünk olyan tartalmaknál, amelyek felháborítanak bennünket, és még kommentelünk is, az aktivitásunk azt jelezheti az algoritmusnak, hogy ezek a tartalmak lekötnek bennünket. Így egyre több olyan ingerrel találkozhatunk, amely ugyanezt váltja ki belőlünk.

Felháborodom → interakcióba lépek → több hasonló tartalommal találkozom → többször háborodom fel → még többet reagálok.

Az algoritmus ugyanis az aktivitást méri, a felháborodás pedig aktivitást képes teremteni.

Talán ezért sem az a lényegi kérdés, hogy „miért ilyen bunkók az emberek az interneten”. Engem legalábbis már sokkal jobban érdekel egy másik.

Mi történik az emberrel?

Mi történik az emberrel, ha éveken keresztül egy olyan kommunikációs térben mozog, ahol az agresszió olcsó, a társas fékek gyengék, az azonnali pszichológiai jutalom viszont elérhető? Milyen emberből lesz könnyebben rendszeres arctalan beszóló?

De legalább ennyire fontos a fordítottja is: milyen emberré válhat valaki attól, hogy éveken keresztül rendszeresen így kommunikál?

Lehet, hogy eleinte azért kommentel agresszíven, mert impulzívabb, ellenségesebb, könnyebben fenyegetve érzi az önértékelését vagy erősebben keresi a dominancia élményét, közben viszont újra és újra ugyanazt a reakciót gyakorolja: a gyors ítéletet, a leértékelést, az ellenséges értelmezést és a következmények nélküli agressziót. Emiatt szerintem az online térre sem érdemes úgy nézni, mint ami pusztán leveszi rólunk a gátlásokat és megmutatja, milyenek vagyunk valójában, hiszen bizonyos viselkedések ismétlését nagyon egyszerűvé teszi, ami rendszeresen ismétlődik, abból pedig könnyen lehet szokás.

Kommunikációsként ezért nekem már sokkal érdekesebb ez a kérdés annál, hogy mit válaszoljunk egy bunkó kommentre. Amikor az online kommunikáció minőségéről beszélünk, nemcsak azt érdemes nézni, hogy mit mondunk egymásnak, hanem azt is, milyen viselkedést teszünk közben megszokottá. Ez idővel ugyanúgy alakítja a kommunikációs kultúránkat, mint maguk a kimondott mondatok.

Inspirációk és források

A cikk kommunikációs szempontból vizsgálja az arctalan, sértő kommentelés lehetséges mozgatórugóit, nem pszichológiai szaktanulmány. A megírásakor részben az évek során megszerzett saját ismereteimre, részben pszichológiai szakirodalomra és ismeretterjesztő anyagokra támaszkodtam.

Személyes és szakmai inspirációim:

• Zsófi, Női sikertréner, akitől az elmúlt években rengeteget tanultam az önismeretről, az emberi működésről és a mögöttes lelki folyamatokról.
• Várkonyi Zsuzsa, Popper Péter és Bánki György pszichológiai témájú könyvei, amelyek ugyancsak sokat formálták az emberi viselkedésről és kapcsolatokról való gondolkodásomat.

A cikk témájához felhasznált szakmai és ismeretterjesztő források:

• Sebő Tamás – Szenes Márta – Lantos Katalin: Az internetes pszichológiai tanácsadás jellemzői az online levelezésben – többek között az online dizinhibíció, vagyis az online térben tapasztalható gátlásvesztés jelenségéről.
• Mindset Pszichológia: Ne etesd a trollt! – az online trollkodás, az anonimitás, a provokáció, az agresszió és az ezekkel összefüggő személyiségvonások témájában.
• Mindset Pszichológia: Hogyan látjuk tévesen magunkat és a másikat? – Kognitív torzításaink, II. rész – arról, hogyan befolyásolhatják különböző gondolkodási torzítások azt, ahogyan mások viselkedését, személyiségét és szándékait értelmezzük.