A digitális kommunikáció egyik csapdája

Avagy miért szorongunk, ha nem válaszolunk azonnal egy üzenetre?

A digitális kommunikáció könnyűnek tűnik. Pötyögünk néhány szót, küldünk egy hangulatjelet, rámosolygunk valakire messengeren, vagy csak visszajelzünk egy emojival, és máris megvan az interakció. Elméletben. A gyakorlatban viszont épp ezek a gyors, elvileg egyszerű mozzanatok kezdik felőrölni a hétköznapi kapcsolatainkat. Mert bár technológiailag előrébb vagyunk, érzelmileg sokszor meg sem közelítjük azt a szintet, amit az offline világban természetesnek veszünk.

Láttamozás = reakció?

Valami történt velünk az elmúlt tíz évben. Azt hittük, a digitális kommunikáció megkönnyíti az életünket, de közben lett egy új nyelv, egy új viselkedési kódex, amit nem tanított meg nekünk senki. És ebben a kódexben külön fejezet jár a láttamozásnak.

Ha valaki elolvassa az üzenetünket, de nem válaszol, az már majdnem személyes sértés. Vagy legalábbis az agyunk azonnal elkezd gyártani négy-öt lehetséges értelmezést: „Biztos haragszik.” „Valami bajt csináltam?” „Lehet, hogy megbántottam?” „Vagy csak nem vagyok fontos neki?”

És itt jön a legérdekesebb része a digitális etikettnek: egyre többen már nem is merik megnyitni az üzenetet, nehogy leláttamozzák. Lehúzzák a képernyő tetejét, beleolvasnak a push értesítésbe, és próbálnak egyensúlyozni a kíváncsiság, a bűntudat és a halogatás határán.

Meg is születik az új, kvázi kötelező hárító mondat: „Nem láttam még, bocsi!”

Pedig látta, csak nem láttamozta, mert nem volt ideje válaszolni és/vagy mentálisan nem volt jelen és/vagy épp csak nem tudta, mit mondjon. Ez pedig teljesen rendben lenne, csak épp a rendszer, amelyben élünk, nem ad rá teret.

A válaszadási kényszer

A digitális kommunikáció egyik csapdája pontosan ez: az állandó elérhetőség illúziója. Hogy ha ott van a telefon a kezedben, akkor márpedig válaszolj. Mert ha nem, akkor bunkó vagy, figyelmetlen, megbízhatatlan vagy érdektelen. És ez alól csak nagyon kevesen tudják kivonni magukat.

Ma már nem is az a kérdés, hogy mikor válaszolsz, hanem hogy mennyire gyorsan. Az a barát, aki fél napra eltűnik a chaten, sokak szemében már „furcsán viselkedik”. A párkapcsolatokban pedig külön drámaforrás lett: „Elolvasta, de nem válaszolt.” – szinte mindenki hallotta már ezt a mondatot, vagy épp maga is mondta.

Pedig a reakcióidő nem egyenlő a szeretet mértékével. Az azonnali válasz nem garancia az érzelmi jelenlétre, és az sem biztos, hogy ha valaki később ír vissza, az kevésbé figyel rád – lehet, hogy pont azért vár, hogy értő figyelemmel tudjon válaszolni.

A valóság: nincs mindig kapacitásunk

Az érzelmi elérhetőség nem klikkelhető állapot. Az, hogy éppen nem válaszolunk egy üzenetre, nem azt jelenti, hogy ignorálunk valakit. Lehet, hogy épp egy nehéz nap végén vagyunk, vagy közben öt másik csatornán is beszélgetünk, ahogyan az is könnyen elképzelhető, hogy egyszerűen elfáradtunk.

A digitális kommunikációban azonban nem látszik ez a fáradtság, a zavar, csak a „figyelem hiánya” a kis „látta” feliraton keresztül beképzelve. Mert az emberek többsége ebből következtet, persze sokszor tévesen. A stressz és a bűntudat azonban valódi.

A „nem válaszoltam rögtön, ezért rossz ember vagyok” típusú szorongás teljesen elterjedt. Ezért alakultak ki azok a technikák is, amelyekkel próbáljuk „kibekkelni” a válaszadást: lehúzott értesítések, el nem olvasott üzenetek, „majd este írok” típusú időhúzások.

Lehet máshogy is

A kulcs nem az, hogy mindig azonnal válaszolj, hanem hogy ne szorongj attól, ha nem tudsz reagálni. A digitális kommunikáció akkor működik jól,

• ha megtanuljuk újraértelmezni a kapcsolatainkat benne;
• ha tudunk jelezni: „most nincs kapacitásom válaszolni, de fontos vagy”;
• ha megtanuljuk tisztelni a másik ember idejét, figyelmét, határait,
• legfőképp pedig ha megtanuljuk elfogadni a sajátunkat.

Nem vagy rossz ember, ha nem válaszolsz azonnal. Nem vagy közömbös, ha nem reagálsz egy percen belül. Ember vagy, aki él, dolgozik, fárad, érez – offline is.

A valódi figyelem hiánya

Itt jön be a talán legfontosabb jelenség: a valódi figyelem egyre ritkábbá válik. Olyan ez, mint amikor valaki veled szemben ül, bólogat, de közben a telefonját nyomkodja. Formailag jelen van – valójában viszont sehol.

A digitális kommunikáció ugyanezt játssza el velünk, csak kevésbé látványosan. Egyre gyakoribb, hogy az emberek nem is akarják végigolvasni egymás üzeneteit. Nincs hozzá türelmük, idejük, kapacitásuk, vagy nem is érzik szükségesnek. A gyors válaszok korában bizony a gondolat és gondolkodás már túl nagy tehernek tűnik.

Ez a fajta „látszat-figyelem” azonban hosszú távon komoly károkat okoz a kapcsolatokban és így a bizalom mélységében is. Mert lehet, hogy „láttamozod”, lehet, hogy küldesz egy szmájlit vagy egy like-ot, de ha sosem vagy igazán ott a másik mondatában, akkor egy idő után ő sem lesz ott a tiédben.

A legnagyobb udvariasság talán az lenne, ha újra megtanulnánk türelmesnek és figyelmesnek lenni. Magunkkal és másokkal is.

Ha tetszett ez a blogbejegyzés, figyelmedbe ajánlom a Facebook-oldalamat, ahol rövidebb, de hasonló tartalmakkal várlak. Ha kíváncsi vagy arra is, hogy a világomat hogyan „közvetítem” fotókon keresztül, nézz rá a streetfotós oldalamra, a Davidacuts oldalra. Amennyiben kérdésed lenne, itt kereshetsz meg.

(A címlapképen Kovács Judit Magyar Arany Érdemkereszt díjjal kitüntetett bábszínész látható. A fotó saját, felhasználása engedélyhez kötött.)